Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Amikor ezen kell agyalnom az mindig jót jelent. Essünk neki:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy projekt hét. Beszélhetnék sokat róla, szép volt, jó volt, sokat tanultam, jól éreztük magunkat, de ha csak virágokat meg rózsaszín felhőket írnék, hazudnék. A negyedik Yerevanban töltött napunk reggelén kissé szédülve ébredtem és nagyon éhesen. Nem sokkal később fejbevágott a felismerés, hogy én bizony nem gondoskodtam reggeliről, holott én lobbiztam a közös reggelik ellen (nem antiszoc indokok vezérteltek, szimplán szerettem volna azt enni amit én gondolok, készítek, veszek). No sebaj, előző nap felfedeztünk egy külhoni Örmény házaspár által nyitott kávézót isteni rántottával és kávéval, ledöcögök szépen komótosan, belakmározom és indulhat a nap. Már cipőben feszítettem indulásra készen, mikor rájöttem, hogy pénz is kellene eme hadművelet sikeres végrehajtásához. Két lépés a táskámhoz, majd egy pillantás az üresen tátongó kis zsebre és megállt az idő. Egy szempillantás alatt időutaztam a múltba, egész pontosan a tegnap estébe: Tartottunk visszafelé Rebekával (Maláj évfolyamtársammal) a szállás felé, talán fél 10 lehetett. Igen ám, de tudtam, hogy lefekvésig én még háromszor megfogok éhezni, betértem tehát a sarki Shaurma (egy fajta Gyros szerű gyors kaja) büfébe, majd kifelé jövet megláttam egy remek ülőhelynek tűnő lépcsősort. Le csüccsentem annak rendje és módja szerint – és itt jön a lényeg – lehelyeztem a pénztárcám az eggyel alattam lévő lépcsőfokra. Emlékszem, még át is futott az agyamon az elkövetkezendő 5 percben, hogy én azt bizony ott fogom hagyni, de jogosan arra a következtetésre jutottam, hogy ha már háromszor rá gondoltam, csak nem felejtem el. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy az elmúlt 2 órában elfogyaztott KFC-s burger, fagyi és Shaurma a gyomromban összevesznek és mindez egy nem elhanyagolható mértékű fájdalom inger formájában érkezik az agyamba, kitörölve jóformán minden mást amit addig sikeresen észben tartottam. A sültkrumplit tartalmazó szatyrot még felkaptam, de az alatta felvő pénztárcám velem nem létét bizony már nem konstatáltam. Még akkor sem mikor a lakásban, a fájdalom alábbhagyásával békésen majszolni kezdtem a sültkrumplit, vagy mikor fogmosás után átvedlettem ‘kényelmesbe’, pont ott matatva ruhák után ahová egyébként a pénztárcámat tenni szoktam.

Ez az eseménysor egy szempillantás alatt futott végig az agyamon és még a végéhez sem ért, de én már az ajtóban voltam, készen rohanni vissza a tárcám utolsó ismert koordinátáihoz. A lehető legtömörebben és lényegre törőbben informáltam a többieket és a kísérő tanárt Narát a történtekről és már ott sem voltam. A lépcsősor második lépcsőjének jobbról 25. és 33. centimétere közötti területét persze pénztárca-mentesen találtam, ahogy az összes többi lépcsőfokot, körneyző talajt, Shaurma büfét, kukákat és a lakásig vissza vezető utat. Nagy elképedésem közepette az éhségemről teljesen megfeledkeztem, mint ahogy arról is, hogy bizony ideje indulni a harmadik interjú alanyunk felé, mivel hogy project hét, suli, Örményország. A valóságba való visszacsöppenés után fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. A többiek segítettek keresni a lakásban de tudtam, hogy nem fogunk találni semmit sem. 99.9%-ban biztos voltam benne, hogy hol hagytam. Az interjú után ebéd tájban megegyeztünk, hogy újra egyesítjük a kajapénzt, így nekem is jut valamicske (természetesen a kajapénzem is a tárcámban volt). Ahogy a rendőrség említése szóba került kezdett csak el eljutni az agyamig mi mindent jelent ez a szomorú eseménysor. Rendőrség, Kártya tiltás, személyi, jogsi, lakcímkártya, bankkártya újra csináltatás, a kézpénz meg már csak hab a tortán.

A következő 24 óra dióhéjban: Rendőrség, jegyzőkönyv, le kell fordíttatni és hitelesíteni, jaj de mikor, bank számla ürítés, tiltás, sopánkodás, ebéd, vacsora készítés, jobb kedvre derülés, bíztatás, lengyel követség majd litván (Magyar hiányában), google kutakodás: vajon mi a pontos teendő, kimerülés, film, alvás. Másnap: nagy tervek az utolsó interjú utánra, mégtöbb követség, talán némi tanulás.

Valóság: Interjú ebédig, ebéd plusz beszélgetés vendégségben, mire el tudtunk köszönni már késésben voltunk a ‘haza’felé tartó busz 4 órai indulásáról. Dilijan felé döcögve a valóság egy újabb rétege ereszkedett rám ahogy a tárcám megkerülésének esélyei fizikai távolságban mérhetővé váltak. Egy reményem maradt: Ha az Örmények tényleg olyan rendesek ahogy azt hangoztatni szeretik és tényleg olyan alacsony a bűnözés, valaki az iskolai diákomat megtalálva vissza juttatja majd a többi irattal együtt. Ezt a gondolatot kergetve érkezett a következő egy nagy pofonnal, amiért ilyen általánosításokba mertem bele menni és képes lennék egy népet megítélni egy tagjának viselkedése alapján. De a remény hal úszik el utoljára.

Egy nappal később már majdhogynem meg is feledkeztem az incidensről egy percre mikor egy e-mail érkezett a titkárságról ‘lost and found documents’ tárggyal. Szokás szerint fél napig halogattam a megnyitását, úgysem nekem szól. De ahogy uszkve két órája leültem, hogy akkor én most keményen tanulni fogok belém hasított a felismerés. Feltéptem a laptopom, megnyitottam az e-mailt és lám lám, ott feszített 4 sor írás, egy név és egy telefonszám ami úgy kellett mint egy darab lavash (örmény kenyér, csak hogy tiszteljük a kultúrát).

Azóta a telefonhívás lezajlott, az irataim egy szatyorban kerültek meg (a kézpénz meg reméljük olyanokhoz került akik inkább rászorultak mint én, ez itt bizony nem csak esélyes, de valószínű) és holnap az egyik Yerevani tanár átveszi, elhozza nekem.

Ez volt a mese, melyben a főhős, egy elkényeztetett közép-Európai fiú végtelen jókedvéhez csupán 50.000dram (~100$) – saját figyelmetlenségből való - elvesztése kellett. Itt a vége fuss el véle.

(A tanulságot meg mindenki vonja le magának, de össze is lehet adni, szorozni, esetleg hatványozni, szinuszát, koszinuszát venni, netán függvényként ábrázolni vagy integrálni. Jó szórakozást.)

(Alant olvasható posztom korábban született mint a fent látható datum, de szégyenlős volt napvilágot látni, így vártam míg beérett és néhány utolsó ecset vonás után íme itt van.)

Szabadság. Milyen édes mikor elveszítjük. De vajon értékeljük-e mikor semmi sem fenyegeti?

Elképesztő hogyan egyesíti erőit egy nép elvesztett szabadsága visszaszerzése érdekében, hasonlóképp elképesztő ahogy az emberek hajlamosak kifogásként kezelni a szabadság korlátozottságát, úgy érzik lustának lenni, feladni justified. Well. It is not.

Ahogy a UWC ‘felvételi’ dokumentumaimon dolgoztam, újra és újra mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy végre olyan tantárgyakat fogok tanulni amiket én választok és persze 6-ot 12 helyett. Úgy éreztem ez az ami kell ahhoz, hogy végre bele tegyem azt az energiát a tanulásba amit eddig sokkal kevésbé fontos, néha teljesen haszontalan dolgokra fordtottam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A nehéz úton tanultam meg mit is jelent a cliché: meg kell tanulnod tanulni.. Itt ez hatványozottan igaz. Az első fázis többé kevésbé jól megy, az adott órán sikerül megszeretnem amit éppen tanulunk és úgy is érzem, hogy erre akarok időt fordítani vagy azért mert hasznos, vagy azért mert érdekes és élvezem (vagy épp mindkettő). A gond ott kezdődik, hogy egy nap ez mondjuk 5-6szor megtörténik 5-6féle különböző tantárggyal, így talán mondanom sem kell, hogy mire oda kerül a sor a sulin kívüli programok után, hogy leüljek tanulni a különálló, érdekes és hasznos de időigényes tanulnivalók összeállnak egy nagy csúnya gombóccá amire ha rágondolok csak azt látom mennyire nem lesz időm az egészre, így sokszor csak belekezdeni valamibe és a többit arra az időre elfelejteni hatalmas erőfeszítés.

És mikor azt a kicsiny órácskát vacsora előtt amim akad tanulásra/research-re/reflektálásra fél óra halogatással és tervezgetéssel töltök, akkor jutok el a sírás küszöbére. Ezen alkalmakkor próbálom meg felidézni az érzéseket amik az első hetekben kerítettek hatalmukba: Végre szabadság, lehetőségek, tapasztalat alapú tanulás, érdekfeszítő órák, tanárok, extra-curricular activities. Majd jön a megvilágosodás: Nem tudok mit kezdeni a hirtelen rám zúdult szabadsággal. Nem tudom többé a tanárt hibáztatni a (házi)feladatokért, mert vagy teljesen ésszerűek, vagy épp én magam választom, állítom kihívásként magam elé. Példa: Emelt dráma. Soha nem látott szabadság. Gyakorlatilag azt csinálunk amihez csak kedvünk van, némi guideline-ok keretein belül. 5 fős csoport, 4 hetünk van összedobni egy 15perces előadást. Brainstorming egy egész héten át, a második héten előjövünk jó ötletekkel és elkezdjük a tervezést, munka felosztást. Az utolsó héten azon kapom magam, hogy nem akarok dupla drámára menni. Egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom. Miért? Én (alongside with others) választottam mit adunk elő és hogyan adjuk elő. De nem tudok mit kezdeni a szabadság ekkora mértékével, későn jöttem rá, hogy az elején jó ötletnek tűnő elképzelések igazából megvalósíthatatlanok. Szerencsére még időben realizáltam a próblémát és kértem egy kis segítséget. Itt jön be a “napos oldal”. Bármi gondod legyen, a segítség, a guiding hand mindig ott van. Szinte bármiről legyen szó. Csak kérdezni kell. Ennek megfelelően Nandita (dráma tanár) ötletfoszlányát továbbgondolva átalakítottuk a darab majdnem felét, ami merész így 4 nappal az előadás előtt, viszont újra motiváltnak érzem magam, sokkal inkább enyémnek érzem a darabot mint előtte. És persze ez a gyönyörű gondolatfüzér is megfogant az elmémben aminek kifejezetten örülök.

UPDATE: Az előadás megvolt és nem volt teljes katasztrófa. Egészen megszerettem a végére. Most pedig kezdődhet a 15 oldalas portfolio írás, magyarázkodás, hogy mit miért csináltunk, hogyan birkóztuk le az akadályokat, hogyan működtünk együtt, hogyan gyúrtuk az ötleteink gyúrmáját addig míg egy “mestermű” nem született belőle. No csapjunk bele.

Ez a mai egy happy poszt lesz. Részben mert egy 'Re-Energize' című playlist-et hallgatok, részben pedig mert éppen úgy érzem kezdek felúszni a felszínre. 6 hónapja belepottyantam Örményország, a UWC, az IB mély vizébe (vitatkozhatnánk, hogy magamat dobtam bele, valaki/valami belelökött, vagy beleegyeztem h belelökjenek) és bizony az első jónéhány hónapban azt sem igazán tudtam megállapítani merre van a felszín. Néha véletlenségből közelebb kerültem, máskor csak még mélyebbre úsztam. Talán az otthon töltött néhány hét, talán a tény, hogy az összes lefelé vezető utat megjártam, megmutatta az irányt a felszínre. Ezt a félévet egy nagy lélegzetvétellel kezdtem, hogy aztán felkészülten, energikusan csobbanjak vissza, élvezzem a mélységet és mikor a levegőm fogytán, ismét a felszínre találjak. 

(Tudom, egy költő veszett el bennem. Valahol. Mélyen. Amiért ez a metafora vicces: A medence pont néhány hete nyílt meg. )

A fő esemény ami ezt a posztot inspirálta két napja történt. Előző félévhez kísértetiesen hasonló módon halogattam tanulnivalóimat, ilyesmi megjegyzésekkel: "Oh, nincs elég időm, ez a fél-hátomnegyed óra semmire sem elég; Lassan vacsi, ilyen éhesen meg nem lehet koncentrálni...". Mire eljutottam oda, ahol már nem lehet halasztani, mert világosan látszik: nem lesz mindenre (igazából még a dolgok felére sem) időm, már este fél9-9 felé járt az idő. Ekkor erőt vettem magamon, felvittem mindent a közös helyiség egy csendesebb részében fekvő asztalához és nekiültem azzal a hozzáállással, hogy most addig fel nem állok amíg azt nem tudom mondani, hogy minden kész amit mára terveztem. Fontossági sorrendbe állítottam a dolgokat és belemerültem. Fél1 körül járt az idő amikor úgy döntöttem ennyi volt mára, A munka nagy részével kész lettem, ami megmaradt, nem volt sürgős. Úgy éreztem végre valamit letudtam, hasznosan töltöttem az időt. Ez gondolkodóba ejtett. Lehet, hogy az esti órákban tudok tanulni? De miért? Visszagondolva miért halogatok mindig napközben, rájöttem: Ha látom a végét egy szabad, tanulásra fordítható időintervallumnak, nem tudok nekikezdeni. Plusz iskola után közvetlenül a koncentrálás sem megy. Így elhatároztam, hogy kipróbálom ezt a stratégiát: Suli után CAS-ek és/vagy kondi (minden másnap), majd vacsiig délutáni alvás (1-másfél óra). Vacsi után kis szocializálódás, tanulnivalók összegyűjtése, prioritások felállítása, START. Fél10-kor check-in, pici pihi, majd éjfél-1ig ami a csövön kifér. Eddig két nap telt el így. Mindenképp sokkal inkább érzem, hogy képes vagyok koncentrálni és előrébb jutni. Bár tény, hogy egyre fáradtabb vagyok napközben. 1-2héten belül írok majd egy újabb bejegyzést visszatekintve, hogyan válik be a dolog.

Általános közérzetem mindenképpen jobb így, végre sikerült kiderítenem hogyan tudok tanulni. Hatékonyan. Sokan kérdezték ez előtt mi a stratégiám, hogyan tanulok és sosem tudtam válaszolni. Most új lendületet kaptam, remélem ez kitart és járható útnak bizonyul.

Egyelőre a rendszeres kondizást is sikerül abszolválnom 3-4x hetente. Mindenképp jót tesz, hiányzott a mozgás előző félévben. 

Elkezdődtek a továbbtanulással kapcsolatos prezentációk is, bár még naaaaaagyon messzinek tűnik. Főleg az, hogy én bármiféle döntésre jussak..

Az emelt dráma órák megérnének egy külön posztot (és talán kapni is fognak), egyelőre csak annyit, hogy nagyon élvezem. Úgy döntöttem elvállalom az európai cultural performance (Theatre Café) rendezését, ami nagy kihívás lesz, de mi nem az itt? :)

Előfordul, hogy az élet annyi döntést hajigál az emberre, hogy annak még csak ideje sincs azon morfondírozni, vajon rossz döntést hoz-e. Velem ez nem így van, pontosan elég időm van hosszasan töprengeni vajon mennyire bánom az előző döntésemet, miközben már az aktuálist kellene meghoznom. Mindezek ellenére az emelt matek leadása egyik legjobb döntésemnek bizonyult. Óriási a különbség emelt és közép közt, egy hatalmas stresszfaktort sikerült levennem a vállamról. A helyette lévő emelt drámával egyelőre jól állok, élvezem és szerintem ez így is fog maradni. A sajnálatos dolog csupán az, hogy kénytelen voltam angol csoportot is váltani a csere miatt, így most 'nyelv és irodalom' helyett csak 'irodalom' az emelt angolom. Ez két okból problémás: először is mert nagyon szerettem az előző csoportomat és a tanár tanítási stílusát. Egy jó alapot adott a többi tantárgyamnak, önszántamból soha le nem adtam volna. Másodszor pedig azért, mert gyakorlatilag nem sok köze van a két tárgynak egymáshoz, amit fél éven át produkáltam esszék, írások formájában azokat semmire nem tudom használni mostmár, viszont egy egész félévnyi beadandót kell behoznom az új tárgyból. Félelmetesen hangzik, de megvalósítható. Extra munka lesz, de inkább könyveket olvasok, agyalok rajtuk és esszéket írok belőlük, minthogy a matekból felhalmozott lemaradásomat próbáljam keservesen ledolgozni.

Ennyit a tanulmányokról. Zsúfolt hétvégém lesz, de mindenek előtt Yerevaaaan: Brahms - the Violin Concerto and Symphony 4. Gonna be fun!

 UPDATE: Koncert megvolt, szép volt, öltönyben flangáláshoz az idő hidegnek bizonyult, de ez nem rontott az élményen.

Reflektálás. Önismeret. Megkérdőjelezés. Effektív munka. Emberek. Mindig és folyamatosan. Túlélés vagy élvezet? Ha most megkérdezne egy pályázás előtt álló potenciális UWC diák, ugyan mondjak már valamit a suliról annyit mondanék: emberek. Humans. Homosapiens. Ők azok akik az őrületbe tudnak kergetni, olyan idegállapotba taszítani amit sosem tudtál, hogy létezik. De egyúttal a legbrutálisabb homlokra csapós ‘megvilágosodásokat’ is ők idézik elő. A kérdés csupán az melyik oldalára fordítod az érmét. Úgy érzem lassan megtalálom a filozófiám itt. Faith. Hit. Egy a 8 ‘way of knowing’ közül. Hiszem, hogy én döntöm el hogyan élem meg a velem történő eseményeket. Minden nap egy kemény próbatétel ennek a filozófiának, de arra már rájöttem, hogy nem voltam különösebben boldog előző félévben. Nem fektettem energiát a dolgok szebb oldalának meglátásába. Olyan egyszerű csak panaszkodni folyamatosan. De idén ez mind másképp kezdődött. Szilárd elhatározásokkal jöttem vissza január közepén Dilijanba, melyeket többé kevésbé követni, teljesíteni is tudtam. Próbálom megtalálni az optimális tanulási stílust, módszert, időbeosztást, bár nem könnyű. Persze egy barátnő sem segít a helyzeten. Idő közben az is akadt. Hogy is van a mondás? Aki keres az talál? Hülyeség. Aki nem keres. Az talál. Nem ritkán gyémántot. Csak aztán azon gyémánttal bizony foglalkozni is kell, nem ám, hogy csak úgy ácsorog a polcon. Csak hogyan találja meg az ember az összhangot gyémánt, másokkal való szocializálódás és tanulás közt? Hogy CAS-eket, meg hasonló nyalánkságokat ne is említsek. Megmondom. Sehogy. Mert, hogy nincs. Vagy ha van, jól elbújt mert eddig nyomát sem találtam.Arra is rájöttem, hogy a reflektálás nem azért jön szembe minden egyes sarkon ha IB suliba jár az ember mert ez a heppje a tanároknak, és az IBnak, hanem mert marhafontos és előre mutató, nem utolsó sorban relaxációval egybeköthető.

Feladtam a történetek mesélését itt a blogon, egyszerűen nincs értelme még egy stressz-faktort a vállamra vennem. Inkább amolyan reflekció-kollekciónak szánom mostantól. Szerintem többet segítek ezzel a leendő UWC-seknek és tartalmasabb is mint ha lebetűzném mi történik. Gyorsan had mondjak ellent magamnak: Holnap megyünk egy Symphony-ra Yerevanba, izgalmasan hangzik. Gondoltam kihasználom a lehetőséget még mielőtt annyi munka szakad a nyakamba ami mellett már nem lehet. Persze mit csinál az ember fia ilyen helyzetben? Lecsap a majdnem randinak hívható lehetőségre és elhívja barátnőjét. Olykor olykor jól esik kiöltözni, csak klasszikusan.

Élvezet. Változás. Soha el nem fogyó kérdések. Nehéz reggelek. Lehetőség. Felelősség. Csodálatos emberek. Tanácsok. Csak rajtad múlik. Senki máson. 

Hű. Most, hogy így megnéztem majdnem egy hónap az előző bejegyzés óta. Hogy repül az idő. Többször is nekikezdtem írni, de az első pár sor után feladtam mert annyi mindenről akarok írni, hogy annyi idő ami ahhoz szükséges a világon nincs. De most úgy döntöttem - ha csak egy rövid poszt erejéig is - életjelet adok magamról.

Elképesztő mennyiségű dolog történt mióta legutóbb írtam, így hát meg sem próbálok mindent megemlíteni, ugyanis lehetetlen. Csak néhányat a sok közül. Látogatást tettünk Yerevanba, ahol jó európaihoz hűen egyből a pláza felé vettem az irányt. Na persze főleg mert ott egy helyen van minden mi szem-szájnak ingere, időnk szűkös volt, bevásárlólistánk pedig hosszú. A délután folyamán pedig meghívást kaptunk az egyik helyi UWC-s sráctól hozzájuk, ahol - mondanom sem kell - degeszre tömtek. A béke világnapján egésznapos programon vettünk részt amit nagyrészt mi szerveztünk, volt "béke séta", fa ültetés, sport, és még sok más. A youth centerben pedig a helyiekkel közös show-t adtunk elő, főleg énekkel és hangszerekkel. Egy másik hétvégén felbuszoztunk a 13. századi Haghartsin monostorhoz.

Szinte minden hétvégére esett valami program, így mikor először volt két teljes szabad napunk mindenki nagyon boldog volt. Érezhető ahogy egyre nő a nyomás mindenkin, egyre több házit kapunk, megvoltak az első  dolgozatok is, már van mit számon kérni. Az alvás egy trükkös dolog, minden reggel mikor épp csak az ágyból kiborulni van erőm megfogadom h "na, ma este bizony korán lefekszem" és ez eddig egy este sem sikerült ugyanis estére átértékelődnek a prioritások. Legtöbbször marad házim/tanulnivalóm éjfél után is. Általában 6 óra alvás azért jut és mostanában úgy érzem kezdek hozzá szokni, nem ragad már le a szemem órákon, oda tudok figyelni. 

Tegnap felcipeltünk egy pingpong asztalt a sportcsarnokból ide a lakóépületbe, így valamilyen sportot itt is tudunk űzni ha csak pár perc szabad időnk van, vagy lazítás képp (szerintem ha ez a poszt megvan megyek és játszom is egy szettet). 

Most ennyire futotta, van még egy megírandó esszém és review-m holnapra, illetve remek orosz és fizika tesztek jövőhéten.

*studying music on*

Let the fun begin!

Nem terveztem ma bejegyzést írni. A napom lefelé mutató lineáris függvényként tudnám ábrázolni, ahol x tengely az idő, y pedig az életkedvem. Eleve 10 perccel később keltem a megszokottnál, ami egyébként is sietős, így meg pláne. Gyors reggeli és már szedem is a lábam a főépület felé. Kb félúton jut eszembe, hogy az első órám orosz... férreértés ne essék, semmi bajom a nyelvvel, de az éppen csak működőképes szemeimet nyitvatartani az egész termet bevilágító napsütésben, majd az új betűkre, szavakra koncentrálni, felfogni, hogy az 'r' mostantól 'p', a 'p' --> 'n', az 'n' pedig egy harmadik, eddig ismeretlen karakter, igen megterhelő és a legkevésbé sem kellemes. 40 perc kemény koncentráció (legalábbis igyekezet) után ToK, majd fizika, utána szünet egy remek Tut-al egybe kötve, amit azt hiszem már említettem, gyakorlatilag lyukas óra. Ez a negyven perc persze elillan egy szempillantás alatt, indulás angolra, onnan matek. Utóbbi egész jól telik, megtanulunk számológéppel grafikusan harmadfokú egyenletet megoldani 5mp alatt és hasonló finomságok de az óra fénypontja a hosszában rejlik, ugyanis a megszokottnál 5 egész perccel hamarabb indulhattunk ebédelni ami azért nagy szó, mert ha az ember normál időben, vagy egy perccel később indul, már kígyózó sor várja a bejáratnál. Ma ezt megúsztam, ami nagyon ritka. Egy óra múlva vissza a főépületbe egy jó dupla fizikára. Az órák végeztével úgy döntök, megérdemlek egy kis pihit így visszasétálok a lakóépületbe és leheveredem, előkerül a laptop is, kis internet, ez-az. Úgy egy óra múlva jövök rá, hogy egy tonna házim van holnapra, neki kellene lássak. Előkapom az oroszt. Szavak. Holnap szódoga. Fúú de nincs most ehhez agyam, nézzünk valami mást. Filozófia. Esszé. Esélytelen, ehhez asztal kell, összeszedett gondolatok, nem az ágyam. Na jó akkor matek, végülis az egész könnyűnek néz ki. Alig feledkezem bele mikor rezeg a telefonom. Emlékeztető: 18:00 - Photo shooting. Persze, hogy kiment a fejemből a fotózás a megnyitó ünnepség miatt, ing, farmer fel, sietés az alagsorba. Bár én pontos vagyok, csak fél óra múlva engednek be, odáig csak a töprengés marad, hogy már kész lehetnék a matekkal ha ezt tudom. Ahogy belépek belenyomnak egy székbe, majd szép lassan - nem, igazából elég hirtelen - kiderül, hogy a fotózáshoz smink is kell. Életem első sminkje és nagy valószínűséggel az utolsó is. A fotózás tíz perc alatt meg is volt, a sminktől megszabdulni azonban ennél jóval több időt vett igénybe. Vacsora után azonnal meg akartam szabadulni új arcomtól, ezért először a zuhany alatt, majd a csap fölött törlőkendővel próbáltam megküzdeni a több réteg masszív alapozóval. Nagyjából fél óra kemény küzdelem után sikerült visszanyernem eredeti arcom. Veszteségek: törülküző - a következő mosásig - , legalább 10db papírtörlő és némi hámszövet. Megelégedve a jól végzett munkával hátradőlés helyett már kezdeném azaz folytatnám a házim, mikor szobatársam informál: Toonmeeting in 5 minutes. Na már csak ez hiányzott. Mire sikerül mindent letudnom, telefonszámok csekkolása a hétvégi Yerevan túra miatt, toon-dolgok, 10:30p.m. Akkor fogjunk hozzá. Nagy szerencsémre Adrien felment az esszé alól, mondván tudja ő hogy mostanában mennyi leckét kapunk, ráér hétfőre megírni. Mindig is tudtam, hogy papa Adrien-nel jól jártunk mind mint Toonparent-el, mind mint tanárral. Éppen nekikezdek az orosz szavak tanulásának - bár legkevésbé sincs kedvem - amikor belép ukrán szobatársam és megkérdezi mit tanulok. Felajánlja, hogy kikérdez, majd tanít egyet s mást oroszul, beszélgetünk. Ez a 15-20 perc - minden várakozásom ellenére - feltöltött életkedvvel, újra elkezdett érdekelni az orosz mint nyelv, már nem csak a fura betűket láttam egymás után. Napom függvényének y értéke este 11óra x- nél jóval a kiindulópont fölé felugrott. Rájöttem, hogy megérte ma felkelni..

Ezt posztot holnap reggel nagyon bánni fogom, tekintve, hogy az idő 1:30a.m...

Tut. A tutorial rövidítése. Ez az az óra ami gyakorlatilag lyukas. Pihi, csend. Blogírás. Kezdjük a végén:

Úgy 10 perccel ezelőtt nyugodtan ücsörgök az atrium-ban, szünet van, beszélgetek. Ahogy venném elő az órarendemet a táskámból észreveszem, hogy vizes az alja. Először eljut az agyamig, hogy valószínűleg a benne lévő palackból folyik a víz. Majd rájövök, hogy benne van az összes eddigi jegyzetem, de ami rosszabb, a laptopom is. Gyorsan kipakolok mindent, jegyzetek rendben – huhh – , mappa, elázva. Mi is van benne? Ja csak a decemberi hazaúthoz szükséges papírok. Kinyitom, nagyjából épek, nincs nagy baj. Kiveszem a laptoptokot, csurom víz. Na ez remek. Gyorsan kikapom az aksit, letörölgetem az utolsó 3 zsepim egyikével, majd lerakom magam mellé száradni. Nézzük a táskát. Az aljában áll a víz. Csodás. Mosdó, kiönt, megtörölget visszapakol. Az óra már 5perce elkezdődött. Rohanás az épület másik felébe a szekrényemhez, laptop be, táska a vállamra, rohanás vissza Doug termébe.

-          Doug? What are we supposed to do now?

-          Whatever you’d like, dude.

-          Awesome, thanks!

Fellélegzés. Lapotoptásaka az ablakba, hátha ott hamarabb megszárad, laptop elő. Bekapcs. ÉS MŰKÖDIK. YESSSSSSS. Na akkor írjunk erről egy bejegyzést de nagyon gyorsan!

Úgy döntöttem, a konyha egy saját posztot kap, mert megérdemli. De kezdjük az elején.

Amikor megérkeztünk, fehér hungarocell dobozokban kaptuk a reggelit, ebédet és vacsorát. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de sajnos az étel minősége bizony igen csak távol állt attól amit vártam/vártunk. Persze az első napokban nem szóltunk semmit, mondták, hogy ez ideiglenes állapot, hamarosan kész lesz a konyha és akkor már helyben készült ételeket fogunk kapni. Eltelt egy hét, de semmi fejlemény, vagyis csak annyi, hogy bevezették a tízórait illetve uzsonnát, ami általában egy kis péksütiben nyilvánult meg. Lassan a tanárok is elkezdtek panaszkodni a kajára, ekkor már elhittem, hogy nem (csak) velem van a baj. A második hétre már egészen hozzászoktam, hogy megpróbálok annyit magamba tömni amivel kihúzom a következő étkezésig. A hétvégi Dilijan túrán bevásároltunk gyomor kitöltő nasikból, így már egészen viselhető volt a dolog.

Szombat reggel szokásos felkelési ritulálém után (-Én: fel kell kelnem, reggeli idő van! -Ágy: Naaaa, maradj még 10 percet, olyan kényelmes vagyok és különben sem finom a reggeli!) komótosan felöltöztem, megmosakodtam, majd lebattyogtam az étkezőbe. Még  a szemem nyitvatartásával küzdöttem mikor beléptem az ajtón és észre vettem, hogy valami nincs rendjén. Nincs az asztalokon egy fehér hungarocell doboz sem, mégis valamit esznek az emberek. Súlyos másodpercek teltek el mire felfogtam, hogy eltűntek a kordonok, kész a konyha. Leírhatatlan öröm töltött el. Tálcát ragadtam és végigmentem az U alakú kijelölt útvonalon, közben sorra pakoltam a finomabbnál finomabb dolgokat. Kezdve a gyümölcságyon úszó gyümölcslevektől a tojásrántotán, yoghurtokon át egészen a töltött croissant-ig. Mikor hatalmas vigyorral a számon leültem az egyik asztalhoz jutott csak el a tudatomig, hogy ennyi kaját sehogyan sem fogok tudni megenni.

Azóta eltelt egy nap de még mindig nem tudom megszokni az éttermi választékot, minőséget. Elképesztő. Szombat óta mindenki nyugodtabbnak, lazábbnak, vidámabbnak tűnik. Érdekes mire képes az étel..

Úgy néz ki elég rég óta nem sikerült bejegyzést írnom. Nagyon sok minden történt az elmúlt több mint egy hétben, megpróbálok csak a számomra fontosakra koncentrálni, de egy általános képet is adni az eseményekről.

Az első hét leginkább ismerkedős játékokkal, a hely megismerésével, a uwc általános értékeivel-, szabályok felállításával-, saját szerepünkkel kapcsolatos session-ökkel telt. A session-ök mind csoportmunkára épültek, legtöbbször 4-8fős csoportokban, így volt lehetősége mindenkinek kibontakozni. A második hét már komolyabb erőfeszítéseket igényelt, komolyodtak és sűrűsödtek a programok, a hangsúly átkerült az ismerkedésről az aktualitásokra, miért vagyunk itt, mik a kötelességeink stb. de továbbra is csoportokban dolgoztunk és tapasztalat alapon, mi magunk jöttünk rá a különböző dolgokra nem adta a szánkba senki. Óriási különbség a Magyar oktatásban megszokottakhoz képest. Kissé nehéz is átállnom, megszoktam a passzivitást, megszoktam, hogy a véleményemet nem érdemes hangoztatni mert úgysem érdekel senkit, de itt ez pont fordítva van. Fura, de nagyon tetszik ez a fajta hozzáállás és lassan bele is szokom a folyamatos agymunkába, saját ötletek, vélemények kimondásába.

Az egyik rám legnagyobb hatást gyakorló session arról szólt, mi lenne ha egyik napról a másikra nyernék a lottón $70 000-t. Rendeznék egy hatalmas built? Neeem, az túl önző. Akkor szétosztanám hajléktalanok között? De mi van ha nem arra költik amire kellene, akkor csak ártok nekik. Végül is abban mindenki egyet értett, hogy valamilyen módon segíteni kellene a rászorulókon, de hogyan győződhetünk meg róla, hogy jó helyre kerül a pénzünk? Kb idáig jutottunk a gondolatmenetben kis csoporton belül, majd Sally az igazgatóhelyettes átvette a szót. Felvázolta, hogy ebből a pénzből a megfelelő szervezetek három és fél iskolát tudnának felépíteni és fenntartani a semmiből olyan helyeken ahol az iskolai oktatás nem része egy átlagos gyermek életének, vagy éppen többszázezer megfelelő tisztaságú ivóvizet nélkülöző ember számára tudnák azt biztosítani és még sok más hasonló kaliberű jótékony tevékenységet lehetne elősegíteni, közvetve emberéleteket menteni. Majd miután jól megelégedtem, hogy mostmár tudom mit kezdek a pénzemmel ha nyerek a lottón közölte, hogy mind a 97 UWC Dilijan-beli ösztöndíjnak $70 000 az összege… Ez ütött.. Elgondolkodtam mekkora felelősséget is jelent ez.

Időközben vészesen közeledni kezdett a tantárgyak véglegesítésének napja, de ehhez szerencsére előbb kaptunk eg kis segítséget. Először az IB-val (International baccalaureate) kapcsolatos prezentációk, student profile, elérhető tantárgyak megerősítése zajlott, majd a tanárok mondtak pár szót magukról illetve a tantárgyukról. A napot subject fair zárta, ami annyit jelent, hogy minden elérhető tantárgynak volt egy kialakított sarok, ahol az adott tanár(ok) diákok kis csoportjainak mutatták be a tantárgyat illetve kérdésekre válaszoltak. Bár nagyon érdekesnek bizonyult, az este végére nem hogy megválaszolást nyertek volna a bennem lévő kérdések, inkább hatványozódtak. Szerencsére az interjúm, ahol a tantárgyak kérdésében végleges döntést kellett hoznom jól sikerült, változtattam egy-két dolgon az elképzeléseimhez képest, de erősnek, helytállónak érzem a tantárgy csomagom: Emelt: matek, angol nyelv és irodalom, fizika; Közép: színház, filozófia, orosz 

To be continued…