(Alant olvasható posztom korábban született mint a fent látható datum, de szégyenlős volt napvilágot látni, így vártam míg beérett és néhány utolsó ecset vonás után íme itt van.)
Szabadság. Milyen édes mikor elveszítjük. De vajon értékeljük-e mikor semmi sem fenyegeti?
Elképesztő hogyan egyesíti erőit egy nép elvesztett szabadsága visszaszerzése érdekében, hasonlóképp elképesztő ahogy az emberek hajlamosak kifogásként kezelni a szabadság korlátozottságát, úgy érzik lustának lenni, feladni justified. Well. It is not.
Ahogy a UWC ‘felvételi’ dokumentumaimon dolgoztam, újra és újra mosolyt csalt az arcomra a gondolat, hogy végre olyan tantárgyakat fogok tanulni amiket én választok és persze 6-ot 12 helyett. Úgy éreztem ez az ami kell ahhoz, hogy végre bele tegyem azt az energiát a tanulásba amit eddig sokkal kevésbé fontos, néha teljesen haszontalan dolgokra fordtottam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A nehéz úton tanultam meg mit is jelent a cliché: meg kell tanulnod tanulni.. Itt ez hatványozottan igaz. Az első fázis többé kevésbé jól megy, az adott órán sikerül megszeretnem amit éppen tanulunk és úgy is érzem, hogy erre akarok időt fordítani vagy azért mert hasznos, vagy azért mert érdekes és élvezem (vagy épp mindkettő). A gond ott kezdődik, hogy egy nap ez mondjuk 5-6szor megtörténik 5-6féle különböző tantárggyal, így talán mondanom sem kell, hogy mire oda kerül a sor a sulin kívüli programok után, hogy leüljek tanulni a különálló, érdekes és hasznos de időigényes tanulnivalók összeállnak egy nagy csúnya gombóccá amire ha rágondolok csak azt látom mennyire nem lesz időm az egészre, így sokszor csak belekezdeni valamibe és a többit arra az időre elfelejteni hatalmas erőfeszítés.
És mikor azt a kicsiny órácskát vacsora előtt amim akad tanulásra/research-re/reflektálásra fél óra halogatással és tervezgetéssel töltök, akkor jutok el a sírás küszöbére. Ezen alkalmakkor próbálom meg felidézni az érzéseket amik az első hetekben kerítettek hatalmukba: Végre szabadság, lehetőségek, tapasztalat alapú tanulás, érdekfeszítő órák, tanárok, extra-curricular activities. Majd jön a megvilágosodás: Nem tudok mit kezdeni a hirtelen rám zúdult szabadsággal. Nem tudom többé a tanárt hibáztatni a (házi)feladatokért, mert vagy teljesen ésszerűek, vagy épp én magam választom, állítom kihívásként magam elé. Példa: Emelt dráma. Soha nem látott szabadság. Gyakorlatilag azt csinálunk amihez csak kedvünk van, némi guideline-ok keretein belül. 5 fős csoport, 4 hetünk van összedobni egy 15perces előadást. Brainstorming egy egész héten át, a második héten előjövünk jó ötletekkel és elkezdjük a tervezést, munka felosztást. Az utolsó héten azon kapom magam, hogy nem akarok dupla drámára menni. Egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom. Miért? Én (alongside with others) választottam mit adunk elő és hogyan adjuk elő. De nem tudok mit kezdeni a szabadság ekkora mértékével, későn jöttem rá, hogy az elején jó ötletnek tűnő elképzelések igazából megvalósíthatatlanok. Szerencsére még időben realizáltam a próblémát és kértem egy kis segítséget. Itt jön be a “napos oldal”. Bármi gondod legyen, a segítség, a guiding hand mindig ott van. Szinte bármiről legyen szó. Csak kérdezni kell. Ennek megfelelően Nandita (dráma tanár) ötletfoszlányát továbbgondolva átalakítottuk a darab majdnem felét, ami merész így 4 nappal az előadás előtt, viszont újra motiváltnak érzem magam, sokkal inkább enyémnek érzem a darabot mint előtte. És persze ez a gyönyörű gondolatfüzér is megfogant az elmémben aminek kifejezetten örülök.
UPDATE: Az előadás megvolt és nem volt teljes katasztrófa. Egészen megszerettem a végére. Most pedig kezdődhet a 15 oldalas portfolio írás, magyarázkodás, hogy mit miért csináltunk, hogyan birkóztuk le az akadályokat, hogyan működtünk együtt, hogyan gyúrtuk az ötleteink gyúrmáját addig míg egy “mestermű” nem született belőle. No csapjunk bele.
