Elérkezett a nagy nap. Ugyan már Szentpéterváron ülök és várom a csatlakozást, de ne ugorjunk ennyire előre. Reggel, nem egészen négy óra alvás után olyan frissen és üdén keltem, mint talán még soha. Gyors pakolás és már úton is voltunk Bécs felé. Az autópályán találkoztunk egy óriási dugóval, nagybaleset, mentőhelikopter, minden ami szem-szájnak ingere. Szerencsére ez mind a szembe sávban történt, így fellélegezhettünk. Az út többi része zökkenőmentes volt leszámítva egy kis gps-es kavarást.

Egy megállóval kb két és fél óra alatt meg is érkeztünk az 1es terminálhoz.

Ekkor még úgy voltam vele, hogy mi a fenéért kellett ilyen korán jönni, hiszem még volt három óránk a gép indulásáig. Meglepő módon rövid búcsúzkodást követően kellemes tempóban pont átjutottunk minden kapun, sehol nem kellett sokat várni (vagyis elismerem, kellett a három óra). Azért amikor harmadszorra is becsipogott a fémdetektor és jó alaposan megmotoztak úgy, hogy már se cipő se öv se önbecsülés nem volt nálam, picit megijedtem.

De végül - háromszori útlevél és boarding pass majdnem elhagyás után - sikerült feljutnunk a gépre.

A jegyem az utastér másik felébe szólt, így nem volt esélyem Krisz mellé ülni (mint utóbb kiderült volt mellette egy üres hely és ezt heves kézmozdulatokkal jelezte is felém, csak én nem fogtam fel mit szeretne..). A felszállás érdekes élmény volt, vidámpark szerű. Szerencsére - a vidámparkkal ellentétben - itt nem dobtam ki  a taccsot. A légiutaskísérő hölgyek mosolygósak, aranyosak voltak, mindig hoztak valamit: kávét, teát, szendvicset. A folyamatos orosz beszédhez még mindig nem szokott hozzá a fülem, majd idővel. Próbálkoztam egy kis alvással, de 10 perc után a mellettem ülő német ajkú hölgy rosszalló tekintetére ébredtem, amit valószínűleg a szép lassan vállára bukó fejem váltott ki belőle.. Mentségemre szóljon, hogy personal space-ről nem is álmodhattam, a légitársaságnak sikerült pont annyi helyet hagynia a lábamnak és vállamnak, hogy feszes vigyázülésben épphogy nem értem hozzá senkihez és semmihez. Thanks!

Oldotta a helyhiány miatti idegességem az előttem ülő édes kislány, aki először észrevett, kukucskált, majd rájött, hogyha 'leejti' valamely (vagy egyszerre több) játékát, azt én fel fogom venni neki. 

És ebből annak rendje és módja szerint sportot is űzött, egészen míg le nem szállt a gép. Egyszóval nem unatkoztam, összességében jó élmény lett az első repülőút. 

Most pedig itt ülünk, minden gyanúsan csöndes és kihalt. Csak egy kedves orosz női hang szól hozzánk néha a hangszórókból, gondolom az esetleges indulásokról, késésekről tájékoztat. Még két és fél óra az indulásig.

A két kép kb 2 perc eltéréssel készült. 

Feelings: Egyre intenzívebb fáradtság, csillapuló izgalom (na majd ha leszállunk..), éhség. [Your argument is invalid, az éhség igenis egy feeling!]

UPDATE: Hú most majdnem szívrohamot kaptam. Ahogy rákattintottam a mentés gombra, felmondta a szolgálatot a reptéri WiFi. Szerencsére készült autmatikus mentés, pedig már épp kezdtem megőrülni.