Hol is kezdjem, hol is kezdjem. Amikor ezen kell agyalnom az mindig jót jelent. Essünk neki:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy projekt hét. Beszélhetnék sokat róla, szép volt, jó volt, sokat tanultam, jól éreztük magunkat, de ha csak virágokat meg rózsaszín felhőket írnék, hazudnék. A negyedik Yerevanban töltött napunk reggelén kissé szédülve ébredtem és nagyon éhesen. Nem sokkal később fejbevágott a felismerés, hogy én bizony nem gondoskodtam reggeliről, holott én lobbiztam a közös reggelik ellen (nem antiszoc indokok vezérteltek, szimplán szerettem volna azt enni amit én gondolok, készítek, veszek). No sebaj, előző nap felfedeztünk egy külhoni Örmény házaspár által nyitott kávézót isteni rántottával és kávéval, ledöcögök szépen komótosan, belakmározom és indulhat a nap. Már cipőben feszítettem indulásra készen, mikor rájöttem, hogy pénz is kellene eme hadművelet sikeres végrehajtásához. Két lépés a táskámhoz, majd egy pillantás az üresen tátongó kis zsebre és megállt az idő. Egy szempillantás alatt időutaztam a múltba, egész pontosan a tegnap estébe: Tartottunk visszafelé Rebekával (Maláj évfolyamtársammal) a szállás felé, talán fél 10 lehetett. Igen ám, de tudtam, hogy lefekvésig én még háromszor megfogok éhezni, betértem tehát a sarki Shaurma (egy fajta Gyros szerű gyors kaja) büfébe, majd kifelé jövet megláttam egy remek ülőhelynek tűnő lépcsősort. Le csüccsentem annak rendje és módja szerint – és itt jön a lényeg – lehelyeztem a pénztárcám az eggyel alattam lévő lépcsőfokra. Emlékszem, még át is futott az agyamon az elkövetkezendő 5 percben, hogy én azt bizony ott fogom hagyni, de jogosan arra a következtetésre jutottam, hogy ha már háromszor rá gondoltam, csak nem felejtem el. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy az elmúlt 2 órában elfogyaztott KFC-s burger, fagyi és Shaurma a gyomromban összevesznek és mindez egy nem elhanyagolható mértékű fájdalom inger formájában érkezik az agyamba, kitörölve jóformán minden mást amit addig sikeresen észben tartottam. A sültkrumplit tartalmazó szatyrot még felkaptam, de az alatta felvő pénztárcám velem nem létét bizony már nem konstatáltam. Még akkor sem mikor a lakásban, a fájdalom alábbhagyásával békésen majszolni kezdtem a sültkrumplit, vagy mikor fogmosás után átvedlettem ‘kényelmesbe’, pont ott matatva ruhák után ahová egyébként a pénztárcámat tenni szoktam.
Ez az eseménysor egy szempillantás alatt futott végig az agyamon és még a végéhez sem ért, de én már az ajtóban voltam, készen rohanni vissza a tárcám utolsó ismert koordinátáihoz. A lehető legtömörebben és lényegre törőbben informáltam a többieket és a kísérő tanárt Narát a történtekről és már ott sem voltam. A lépcsősor második lépcsőjének jobbról 25. és 33. centimétere közötti területét persze pénztárca-mentesen találtam, ahogy az összes többi lépcsőfokot, körneyző talajt, Shaurma büfét, kukákat és a lakásig vissza vezető utat. Nagy elképedésem közepette az éhségemről teljesen megfeledkeztem, mint ahogy arról is, hogy bizony ideje indulni a harmadik interjú alanyunk felé, mivel hogy project hét, suli, Örményország. A valóságba való visszacsöppenés után fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. A többiek segítettek keresni a lakásban de tudtam, hogy nem fogunk találni semmit sem. 99.9%-ban biztos voltam benne, hogy hol hagytam. Az interjú után ebéd tájban megegyeztünk, hogy újra egyesítjük a kajapénzt, így nekem is jut valamicske (természetesen a kajapénzem is a tárcámban volt). Ahogy a rendőrség említése szóba került kezdett csak el eljutni az agyamig mi mindent jelent ez a szomorú eseménysor. Rendőrség, Kártya tiltás, személyi, jogsi, lakcímkártya, bankkártya újra csináltatás, a kézpénz meg már csak hab a tortán.
A következő 24 óra dióhéjban: Rendőrség, jegyzőkönyv, le kell fordíttatni és hitelesíteni, jaj de mikor, bank számla ürítés, tiltás, sopánkodás, ebéd, vacsora készítés, jobb kedvre derülés, bíztatás, lengyel követség majd litván (Magyar hiányában), google kutakodás: vajon mi a pontos teendő, kimerülés, film, alvás. Másnap: nagy tervek az utolsó interjú utánra, mégtöbb követség, talán némi tanulás.
Valóság: Interjú ebédig, ebéd plusz beszélgetés vendégségben, mire el tudtunk köszönni már késésben voltunk a ‘haza’felé tartó busz 4 órai indulásáról. Dilijan felé döcögve a valóság egy újabb rétege ereszkedett rám ahogy a tárcám megkerülésének esélyei fizikai távolságban mérhetővé váltak. Egy reményem maradt: Ha az Örmények tényleg olyan rendesek ahogy azt hangoztatni szeretik és tényleg olyan alacsony a bűnözés, valaki az iskolai diákomat megtalálva vissza juttatja majd a többi irattal együtt. Ezt a gondolatot kergetve érkezett a következő egy nagy pofonnal, amiért ilyen általánosításokba mertem bele menni és képes lennék egy népet megítélni egy tagjának viselkedése alapján. De a remény hal úszik el utoljára.
Egy nappal később már majdhogynem meg is feledkeztem az incidensről egy percre mikor egy e-mail érkezett a titkárságról ‘lost and found documents’ tárggyal. Szokás szerint fél napig halogattam a megnyitását, úgysem nekem szól. De ahogy uszkve két órája leültem, hogy akkor én most keményen tanulni fogok belém hasított a felismerés. Feltéptem a laptopom, megnyitottam az e-mailt és lám lám, ott feszített 4 sor írás, egy név és egy telefonszám ami úgy kellett mint egy darab lavash (örmény kenyér, csak hogy tiszteljük a kultúrát).
Azóta a telefonhívás lezajlott, az irataim egy szatyorban kerültek meg (a kézpénz meg reméljük olyanokhoz került akik inkább rászorultak mint én, ez itt bizony nem csak esélyes, de valószínű) és holnap az egyik Yerevani tanár átveszi, elhozza nekem.
Ez volt a mese, melyben a főhős, egy elkényeztetett közép-Európai fiú végtelen jókedvéhez csupán 50.000dram (~100$) – saját figyelmetlenségből való - elvesztése kellett. Itt a vége fuss el véle.
(A tanulságot meg mindenki vonja le magának, de össze is lehet adni, szorozni, esetleg hatványozni, szinuszát, koszinuszát venni, netán függvényként ábrázolni vagy integrálni. Jó szórakozást.)
