From Budapest to Dilijan...

Arrival, last few days, school building

2014. augusztus 19. - Viktor Kelemen

Oké, szóval úgy néz ki, hogy bár még nem kezdődött el a tanítás, egyszerűen nincs időm bejegyzést írni. Tudom, persze, arra van időm amire akarom, hogy legyen, de annyi dolog történik körülöttem, annyi új és érdekes embert ismerek meg tömegével, hogy nem sok kedvem marad beülni a wifi sarokba és blogot írni. No viszont ezen most változtatunk, mert már annyi mindent akarok leírni, hogy belefájdul a fejem. A mai délelőtt úgy alakult, hogy reggeli után kaptunk három órát a téli, két hónapig biztosan nem kellő cuccaink kiválogatására, azok táskába gyömöszölésére és toonparent-nek leadására (magyarázat lejjebb). Én gyorsan végeztem a reggelivel majd a kipakolással is, és mivel a táskám pont befér az ágy alá, még csak leadnom sem kellett. In conclusion: van két és fél óra szabadidőm amiből egyet örömmel áldozok a blogomnak. : )

So let me continue:

A gép Szentpétervárról pontosan indult és pontosan is érkezett. Az úton tervezett alvásból semmi sem lett köszönhetően egyrészt a majdnem mindig felkapcsolt lámpáknak, másrészt a mögöttem ülő kb. három éves kisfiúnak aki kitartóan rúgdosta a székem támláját, harmadrészt pedig a törött ülésemnek, melynek támlája semmi ellenállást nem mutatott a hátammal szemben; amint nekidőltem engedelmesen hátracsuklott. Nagyon vártam már a földetérést, bár kissé szorongtam mivel elfelejtettem magammal hozni az acceptence levelemet ami bizonyítja, hogy tanulás céljából lépek az ország területére. Néhány percen belül azonban fellélegezhettem, bár a reptéri dolgozók nem voltak túl kedvesek, de kaptam egy jó hangos pecsétet az útlevelembe, ez bőven elég volt a boldogságomhoz. Kint megpillantottuk Louise-t aki széles mosollyal várt minket még éjjel kettőkor is. Bevártunk még két gépet, amin összesen 4-5 diák érkezett, így a busszal majdnem tíz fővel indultunk Dilijan felé. Ekkor már nagyon fáradt voltam, többször bólintottam akaratlanul az út során. Miután kiértünk Yerevanból hamarosan olyan kilátás fogadott, hogy azonnal felébredtem. Egy hatalmas tó mellett vitt a főút, mögötte hegyek ameddig a szem ellát. A felkelő nap pedig már csak hab volt a tortán. Később egy a hegy oldalában húzódó, szerpentinekkel tűzdelt úton haladtunk felfelé, majd lefelé, mert a völgyben elterülő kampusznak jelenleg ez az egyetlen elérési útvonala. Mondanom sem kell, hogy a kilátás ha lehet, még lélegzetelállítóbb volt mint korábban. Végül picit több mint másfél óra után megérkeztünk a kampusz bejáratához, ahol egy egész csapatnyi ember fogadott minket Louise-éhoz hasonló hatalmas mosollyal, azonnal megragadták a csomagjainkat, bevitték, majd mindenki bemutatkozott. Az egyetlen dolog amire összpontosítani tudtam az ágy volt, tudtam, hogy nem vagyok használható amíg nem alszom pár órát. Gyorsan utánaérdeklődtem, hogy szabad-e aludni, majd az igenlő válasz után két perccel már ágyban is voltam. A legkülönbözőbb gondolatok kavarogtak a fejemben: a sok orosz szó amit az úton hallottam, hogy talán spanyol helyett oroszt kellene felvegyek, hogy milyen jól alakult minden amitől tartottam, hogy milyen elképesztő helyen is vagyok.. 3-4 óra alvás után energikusan ébredtem, felöltöztem, majd kimentem a common room-ba szocializálódni. Ekkor még nagyon sok volt az új ember, akik nevét jellemzően a bemutatkozás utáni első/második percben el is felejtettem. Az ebéd hungarocell dobozokban érkezett: érdekesen elkészített csirkehúsból, sajtból, salátából, kenyérből, zöldbabból (vagy valami hasonló) és valamilyen furcsa zöldségszerű dologból állt, amit nem tagadom, meg sem kóstoltam. Mint utóbb kiderült ez ideiglenes, amint beüzemelik a konyhát, helyben készült, friss ételeket kapunk majd. Ha már ideiglenes dolgokról van szó a szobáink sincsenek kész, így kb 6 hétig hatfős, ruhásszekrényt és asztalt is mellőző szobákban lakunk. Ez egy darabig fura volt, de az ágy alatti kihasználatlan terület felfedezésével már nem vészes, sőt. A szobatársak egytől egyig jó fejek, nemzetiségüket tekintve ukrán, panamai, egyiptomi, olasz és örmény. A szobánkban gyakorlatilag csak az éjszakát töltjük, így túl sokat nem vagyunk összezárva.

Ebéd után egy kis megbeszélés volt a koordinátorokkal, tanárkokkal és jelenlévő kb 30 diákkal arról, hogy hogyan fogadjuk a maradék majdnem 60 érkező fiatalt, hogyan fogják a leginkább befogadottnak érezni magukat az első pillanatoktól fogva, majd később milyen ice breaker és névgyakorló játékokat tudunk játszani. Vázolták továbbá a ’házakat’. Mind a 97en 4 csoportba leszünk osztva, ez a négy ház, vagy négy család, örményül -> toon. Innen jött a kifejezés -> toonparent, akikből értelemszerűen szintén négy van. Az egy szobában lévő emberek toonparent-je is megegyezik. Az enyém Adrian, egy végtelenül kedves és nyitott, negyvenes éveiben járó német guy. Elmondták, hogy kb heti rendszerességgel lesz toon meeting, ahol a különböző problémákat lehet megbeszélni, ötletelni, toonprogramokat kitalálni. Már volt is egy ilyen, bár inkább a bemutatkozás, egymás megismerése, elfogadása jegyében telt.

Délután kisétáltunk a közeli ’arénához’, ami gyakorlatilag egy volt focipálya, most inkább hatalmas füves terület ahol lehet mindenféle sportot űzni. A csapat egyik része focizott a helyi srácokkal, mi pedig névfrizbiztünk. Később megérkezett Doug, a legamerikaibb személy akit el lehet képzelni és bemutatta nekünk a frizbi létező csapatjátékát, az ultimate-t. Az óta többször játszottuk, elképesztően jó. Este vacsora (hasonló az ebédhez), majd filmnézés, beszélgetés, várakozás az elvileg éjfélkor érkező buszra. Várakozás közben megkértem Adrian-t, hogy vezessen körbe a kampuszon, mert a délelőtti campus tour-t átaludtam. Örömmel teljesítette kérésem, egész sokan csatlakoztak is a várakozók közül. Mire visszaértünk éjjel 2 lett és az éjféli busz a diákokkal sehol, ezért úgy döntöttem elmegyek aludni. Már épp köszöntem el mindenkitől amikor betoppantak a főként spanyol nyelvterületről érkező srácok, így még fél órával csúszott az alvás.

Mondanám, hogy másnap kezdődött minden előrről, mert mire felkeltem annyi új ember volt, hogy ismét nem tudtam senki nevét, de ez azt sugallaná, hogy minden ugyan olyan volt. Pedig ha lehet, ez a nap még élménydúsabban telt, szinte úgy tűnt, az emberek számával egyenesen arányosan nő a general happyness, legalábbis nálam : )

Azóta eltelt még egy nap, játszunk sokat, ismerkedünk, felfedezzük a helyet (és lassan a különböző klikkek is kialakulnak, leginkább nyelvterület szerint [orosz, spanyol]).

 

Idő közben este lett, a mai napon átadásra került a suli épülete, ami egyszerűen elképesztő. Nem csak a technika ami a termekben található, de az ötletesség, praktikusság ami fellelhető szinte mindenhol, termekben, közös helyiségekben, folyosókon. Többet szeretnék erről írni, de eléggé elfáradtam, lassan 1 óra. Előrébb került a reggeli időpontja holnaptól, ami korábbi kelést jelent, ami pedig még kevesebb alvást. Érdekes, hogy bár 6óránál többet nem nagyon alszom, sokkal energikusabb vagyok napközben mint otthon 8-10 óra alvás után..

 

Feelings: nem tudok betelni a hellyel, az emberekkel, rózsaszín köd. (a mai vacsit még akár finomnak is nevezhetjük, szóval e téren is van fejlődés!)

[késő van, elírások elképzelhetőek.]

 

Random képek:

A bejegyzés trackback címe:

https://viktory.blog.hu/api/trackback/id/tr686618437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.